Mozibuzi

- Mrs. Ratcliffe forradalma (Mrs. Ratcliffe's Revolution): magyar-angol vígjáték. Eddig még érdekelne is, de a sztori nem igazán vonz.

- A Múmia - A Sárkánycsászár sírja (The Mummy: Tomb of the Dragon Emperor): a múmia harmadszor? Jet Li miatt talán, de moziban nem.

És jövő csütörtökön már itt is a Batman: The Dark Night! Cseppet várom.
-dzsolt7-

Amint már írtam, ez a kedvenc filmem, tehát most senki ne várjon tőlem objektív leírást, valószínűleg sokkal inkább áradozni fogok és dicsőítem majd. Ez talán némiképp reális is, mivel már nagyon sokszor láttam, mégis minimális a hibák száma, amiket felfedeztem benne, és azok is könnyen elhanyagolhatóak.

A pozitívumok viszont már nem annyira. Elsőnek vegyük a sztorit. Nem fogom most leírni miről szól, mert nem is egyszerű és a cselekmény is több szálon fut. Emlékszem, amikor először láttam, nem is értettem meg teljesen a részleteket, csak a történet lényegét. Pedig, ha most belegondolok annyira nem is bonyolult, mindössze figyelni kell az egyre jobban összegabalyodó cselekményszálakra, amik végül igazi gombolyagot alkotnak. Amikor már többször láttam a filmet, és a sztorit is teljesen értettem, eszembe jutott, hogy meg kéne néznem ki írta a forgatókönyvet, mert mindig csak a rendező Guy Ritchie-t dicsértem az alkotásáért. Nos, a forgatókönyvet is ő írta, így azóta duplán dicsérem.

A kedvenc pozitívumom a Blöffel kapcsolatban a párbeszédek. Nagyjából minden második mondat simán idézhető és szállóigévé vált számomra. Ott van például Golyófogú Tony monlógja a kocsmában, vagy Bunkó beszéde a sajátos hullaeltűntetési módszeréről, de azt sem árt tudni mit jelent az, hogy nemezis. És ezek a szövegek még magyarul is ütnek, ezért a Blöff azon kevés filmek egyike, melyeknek a szinkronja is tetszik.

A zenéje pedig szintén remek. Nem tudom, ki válogatta össze a számokat a soundtrack-hez, de ha ez is Guy Ritchie műve (nem lepődnék meg rajta), akkor már minimum triplán kell dicsérnem, és mégegyszer köszönetet is mondhatok neki, mert több előadót is innen ismertem meg (pl.: The Stranglers).

Mivel a film sokban hasonlít a rendező előző művéhez (A ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső ) sokan gyengébbnek tartják annál. Az is tényleg egy remek film, de nekem ez jobban tetszik. Lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy én ezt láttam előbb, de számomra akkor is a Blöff a csiszolt gyémánt – mégpedig 86 karátos.

És oppá, találtam valamit imdb-n, amit eddig nem vettem észre, de muszáj írnom róla: a Blöffnek van egy magyar (vagy talán inkább magyar származású) szereplője is: Szakács Péter. Nincs sok szerepe (ő süti a virslit az elején Töröknek), de akkor is szerepel benne. Anélkül, hogy ismerném, nagyon büszke vagyok rá.

Guy Ritchie-nek pedig már nagyon várom az Angliában idén mozikba kerülő új filmjét, a RocknRollát. Abban újra visszatér majd a gengsztersztorikhoz, amit szerintem nagyon jól tesz. De addig is: Stealin’ Stones and Breakin’ Bones. Snatch.
-dzsolt7-

És egy év után eljött az a bejegyzés, aminek ugyanaz a címe, mint az aláírás, vagyis magamról fogok írni. Persze nem a kedvenc színemről vagy a magasságomról lesz szó, hanem inkább a filmekkel kapcsolatban írok le néhány infót. Először is a kedvenc filmem, amiről még ma fogok írni külön is: Blöff. Azt, hogy miért ez a kedvencem, nem tudom pontosan megmondani, de az biztos, hogy azután kezdtem el többet foglalkozni a filmekkel, hogy ezt láttam. Ezen kívül még a következőket szoktam a kedvenceim közé sorolni, ha többet is lehet mondani: Top Secret, Shop Stop, Kutyaszorítóban és mostanában a Golyózáport is elég gyakran megemlítem. Műfajilag leginkább a gengszterfilmeket szeretem, amikben sok nyelvi poén van, illetve a jól eltalált dráma-vígjáték keverékeket és az utóbbi időben a road moviekra

is eléggé rákaptam. A számomra legellenszenvesebb műfaj pedig egyértelműen a romantikus vígjáték. Akkor már inkább nézek meg egy romantikus filmet az „ütős” poénok nélkül. De egyébként bármilyen filmet megnézek, csak jó legyen. Érdekes például, hogy nagyon szeretem Az utolsó csók-ot, ami pont beleillik a romantikus vígjáték besorolásba.

Egy filmben nekem a következők a legfontosabbak: nyelvi humor, idézhető szövegek (ahogy azt már írtam is), a szereplők cselekedeteinek logikussága, realitása, illetve a sablonok lehető legnagyobb mértékben való elkerülése. De ezek sem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy alkotást jónak találjak. Tehát nem tudom pontosan definiálni miből is össze számomra egy jó mozi. 

Na, egyelőre ennyit magamról, majd ha esetleg valami még eszembe jut, vagy valami megváltozik, akkor frissítem ezt a bejegyzést.
-dzsolt7-

Eljött ez a nap is: egy éves lett a Mozibuzi blog! Eme jeles alkalomból ma vagy holnap fogok írni egy bejegyzést, amiben némileg bemutatkozok, mert egy év után azért már illik. Szintén ma vagy holnap fogok írni a kedvenc filmemről is. Most pedig megosztok veletek néhány statisztikai adatot a bloggal kapcsolatban, még akkor is, ha semmire sem jók, pont, mint a statisztikák általában. 

Egy év alatt 37 filmről írtam értékelést és ezekre átlagosan kb. 76,16%-ot adtam. Ez elég magas számnak tűnik így utólag. Talán túl jószívű voltam pár filmmel és így többet kaptak, mint kellet volna. Ezen megpróbálok változtatni. Az eddigi egyetlen 100%-ot a Golyózápor birtokolja (azóta egyébként újranéztem, és most is úgy gondolom, hogy megérdemelte), de akadt mér pár film, ami megközelítette: Simpson család, Mr. Brooks, The Nines és a Vasember. A másik végletet, a maga 25 százalékával a Tizenhárom képviseli, de kiemelkedően keveset kapott még a Lélelszám 436 és a Superherp Movie is. Ezekhez már a jószívűségem sem volt elég.

A bejegyzés végére pedig ideteszem Guy Ritchie új filmjének, a RocknRolla-nak a trailer-ét. Ebből azért kicsit már lehet következtetni a kedvenc filmemre is.

 - WALL-E: sokan mondják, hogy jó, de szerintem én mégsem fogom megnézni, mivel már a bemutatóját is untam.

 - X-akták - Hinni akarok (The X-Files: I Want to Believe): Scully és Mulder ügynök újra akcióban. A sorozatot nagyon szeretem, ezért még a negatív vélemények ellenére is érdekel.
-dzsolt7-

Na erről a filmről a megtekintés előtt mindössze annyit tudtam, hogy Jack Black az egyik főszereplője.  De ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy egy jófajta agyatlan baromságra számítsak, amin jól fogok szórakozni. Nos, ennél azért simán többet kaptam.

The new Ghostbusters

A történet röviden: Mike-ra (Mos Def) rábízta a főnöke (Danny Glover) a videotékáját, amíg ő elutazik. Közben Mike haverja Jerry (Jack Black) egy baleset folytán mágnesessé válik és sikeresen letörli a tékában szereplő összes kazettát. A vevők viszont jönnek, nekik film kell. Mit lehet ilyenkor tenni? A válasz egyszerű: újraforgatni a választékot!

És innentől indul be a film igazán. Az első fél óra kicsit döcögős, de onnantól kezdve, hogy elkezdik megcsinálni az első „remake”-t nincs megállás. A forgatási módszerükön és a többi poénon is vagy nevetettem, vagy legalább mosolyogtam. Igazán jól esett látni, hogy lehet még új, vicces dolgokat kitalálni.

A sztoriból is kikövetkeztethető, hogy a Be Kind Rewind-ban sok más alkotásra is van utalás. Nekem éppen ez tetszett benne a legjobban. Az, hogy két igen nagy geek csávó van a főszerepben, akik tényleg szeretik a filmeket, és élvezik, hogy forgathatnak. A filmkészítést is egy újfajta közösségi szórakozásként mutatják be, amiben bárki részt vehet, akinek kedve van hozzá. Különösen jó ezt mostanában látni, amikor a valóságban egyre inkább csak a pénzről szól az egész. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy „filmes utópiában” lennék.

Annak pedig külön örültem, hogy a felbukkanó női szereplővel nem túlozták el a romantikus szálat, mindössze pár mondatban lerendeztek valami hasonlót. Féltem, hogy majd az érzelgősség valamelyest elveszi a kedvem, de erre szerencsére nem került sor. A Black-Def páros pedig nagyon szerethetően baromkodik, és mindketten jól játszanak.

Ezek után már talán nem is hiányzik semmi egy jó százalékhoz. 82-t kap, főképp az első fél óra miatt, mert mindössze ez tart vissza attól, hogy még ma újranézzem. A másik – de kisebb – negatívum a végső „mindenki összefog”- jelenet enyhe sablonossága volt, de mivel azt jó volt nézni, hajlandó vagyok szemet hunyni felette. Így pedig azt mondom, minden filmszerető nézze meg a Be Kind Rewind-ot, mert kétlem, hogy csalódni fog benne. Persze aki, csak egy szimpla vígjátékra vágyik, az is nyugodtan rászánhat kb. másfél órát.
-dzsolt7-

Száz perc. Nettó ennyi vett el az életemből ez a film. Mert én kitartó voltam, és végignéztem. Utólag már magam sem tudom, miért. Pedig már az első jelenet is elriaszthatott volna: két beszívott csaj (tudnék rá találóbb szót is, de az nem lenne szalonképes) ül egymással szemben egy ágyon, és felváltva megütik a másikat, mert úgysem éreznek semmit.

Persze ettől még lehetne jó is a film. Már itt leesett, hogy a romlott fiatalok életét akarják reálisan bemutatni. Ez még adott némi reményt, ugyanis Larry Clark jól szokta csinálni. De valamiért ezt a filmet össze sem lehet hasonlítani például a Kölykökkel. Minden, ami ott működött és tetszett, az itt egyenesen taszít, emellett az sokkal reálisabb volt, a Tizenháromban viszont egy csomó jelenet nagyon megcsinált és túl van játszva. Az állandó hisztizések és érvagdalások pedig szinte már idegesítettek. Ezeknél a részeknél tettem fel magamnak a kérdést: én most tényleg ezt nézem?!

De úgy vettem észre, hogy ezzel talán egyedül vagyok, hiszen a netes fórumokon mindenkinek tetszik a film, és a hozzászólók legtöbbjét mélyen megérintette. Sőt, Holly Hunter alakítását majdnem Oscar-díjjal jutalmazták – az lett volna az igazán szép, ha meg is kapja. Azt viszont nem értem, hogy Sarah Clarke, a 24 Nina-ja, mi a francot keress ebben a műben? Oké, nagy úr a pénz, de akkor is csalódtam benne.

Mielőtt értékelem a Tizenhármat, el kell mondanom, hogy ez volt eddigi életem egyik legrosszabb filmélménye, így hiába tudom, hogy másoknak tetszett, akkor sem merem senkinek ajánlani. Akinek ilyesmihez van kedve, az inkább nézze meg a Kölyköket, vagy a Ken Parkot, szerintem sokkal jobban jár velük. Erre a filmre pedig 25%-ot adok (pedig gondolkodtam a stillszerű 13%-on is), és örülök annak, hogy a következő értékelt alany, ennél nagy valószínűséggel jobb lesz.
-dzsolt7-

 - Mamma Mia!: zenés vígjáték, amiben Abba dalok hangzanak el. Biztos sok embert vonz, de engem nem.

 - Ne szórakozz Zohannal (You Don't Mess with the Zohan): a heti másik vígjáték, amelyben Adam Sandler a főszereplő. Nem várok tőle semmi óriásit, de mégis nagyon érdekel, és meg fogom nézni.

 - Perfect Blue: japán animációs film. Egyébként 1997-es, szóval kicsit megkésett a premier.
-dzsolt7-

Bocsi, a késésért, de múlt héten hegyaljáztam. Most viszont pótolok.

 - Banki meló (The Bank Job): erről már írtam egy értékelést, ami ide kattintva olvasható.

 - Mély harapás (Teeth): ez most komoly? A főszereplő lánynak, fogak vannak a nemi szervén. Bár mivel horror-vígjáték, arra is megvan az esély, hogy elborult és vicces lesz. Érdekel.

 - St. Trinian's - Nem apácazárda (St. Trinian's): angol vígjáték, ami valamiért nem tűnik túl angolosnak. Persze ezt sose lehet tudni. A remény még él, és az esélye is megvan, annak, hogy megnézem.
-dzsolt7-