Száz perc. Nettó ennyi vett el az életemből ez a film. Mert én kitartó voltam, és végignéztem. Utólag már magam sem tudom, miért. Pedig már az első jelenet is elriaszthatott volna: két beszívott csaj (tudnék rá találóbb szót is, de az nem lenne szalonképes) ül egymással szemben egy ágyon, és felváltva megütik a másikat, mert úgysem éreznek semmit.
Persze ettől még lehetne jó is a film. Már itt leesett, hogy a romlott fiatalok életét akarják reálisan bemutatni. Ez még adott némi reményt, ugyanis Larry Clark jól szokta csinálni. De valamiért ezt a filmet össze sem lehet hasonlítani például a Kölykökkel. Minden, ami ott működött és tetszett, az itt egyenesen taszít, emellett az sokkal reálisabb volt, a Tizenháromban viszont egy csomó jelenet nagyon megcsinált és túl van játszva. Az állandó hisztizések és érvagdalások pedig szinte már idegesítettek. Ezeknél a részeknél tettem fel magamnak a kérdést: én most tényleg ezt nézem?!
De úgy vettem észre, hogy ezzel talán egyedül vagyok, hiszen a netes fórumokon mindenkinek tetszik a film, és a hozzászólók legtöbbjét mélyen megérintette. Sőt, Holly Hunter alakítását majdnem Oscar-díjjal jutalmazták – az lett volna az igazán szép, ha meg is kapja. Azt viszont nem értem, hogy Sarah Clarke, a 24 Nina-ja, mi a francot keress ebben a műben? Oké, nagy úr a pénz, de akkor is csalódtam benne.
Mielőtt értékelem a Tizenhármat, el kell mondanom, hogy ez volt eddigi életem egyik legrosszabb filmélménye, így hiába tudom, hogy másoknak tetszett, akkor sem merem senkinek ajánlani. Akinek ilyesmihez van kedve, az inkább nézze meg a Kölyköket, vagy a Ken Parkot, szerintem sokkal jobban jár velük. Erre a filmre pedig 25%-ot adok (pedig gondolkodtam a stillszerű 13%-on is), és örülök annak, hogy a következő értékelt alany, ennél nagy valószínűséggel jobb lesz.
-dzsolt7-
