Mozibuzi

Darren Shan vámpíros sorozatának részei voltak az első olyan könyvek, amik komolyabb hatást gyakoroltak rám, és a vérszívókat is leginkább ezen műveknek köszönhetően szerettem meg. Már elég régóta lehetett hallani, hogy tervezik a történet filmes feldolgozását is, én pedig először még nagyon optimistán vártam, aztán a trailer és a poszter után már csak egy kellemes tinifilmre számítottam. Ez szerencsére össze is jött, és ezzel az elvárással még csalódnom sem kellett.

Egy valamit azonban szeretnék még az elején tisztázni: ez nem Alkonyat. Mindkettőben fiatal vámpírok vannak, és akkor kábé ennyi a hasonlóság a kettő között. A Rémségek cirkusza egészen más, ez pedig legfőképp a fekete, groteszk hangulatának köszönhető. A szörnyszülöttek életre keltése nagyon jóra sikerült, külön kedvencem például a kissé szokatlan farkasember, de a többiek sem maradnak el tőle. A rendező tehát kihasználta a cirkusz adta lehetőségeket, így sok erős karakter került a filmbe, de ez a könyv ismeretében maximálisan elvárható volt. Ezek a karakterek pedig jó színészi játékkal párosulnak, talán csak a két fiatal főszereplő, Chris Massoglia és Josh Hutcherson voltak valamelyest gyengébbek. De ők sem játszottak olyan rosszul, hogy az döntően befolyásolja a film minőségét.

A gond inkább azzal volt, hogy 3 könyv cselekményét próbálták meg 108 percbe sűríteni, és ez nem igazán jött össze. Persze számítottam rá, hogy át lesz írva a sztori, de az azért meglepett, hogy szinte az egész második rész tartalma kimaradt. Oké, a művek egyenként jóval rövidebbek, mint mondjuk egy Harry Potter-kötet, de ez még így is túl sok cselekmény, főleg a játékidőt tekintve. Ezt pedig a film utolsó harmada igencsak megsínyli, ugyanis addig még kisebb kihagyásokkal, de felismerhető volt a történet, a befejezés azonban már teljesen új és ismeretlen volt, és csak nagyon apró nyomokban emlékeztetett az eredetire. Ezzel önmagában még nincs baj, a Watchmen-film vége is más volt, mint a képregényé mégis tetszett, a Rémségek cirkuszánál azonban az utolsó fél óra eléggé összecsapott lett, és pluszban még kétszer is elhangzott ugyanaz az erkölcsi tanulság. „Nem az számít, hogy mi vagy, hanem az, hogy ki vagy.” – vagy valami ehhez hasonló milliószor hallott sablonmondat, ami másodszorra már nagyon fájt.

Így tehát eléggé felemásak az érzéseim a művel kapcsolatban, mert a cirkusz bemutatása, és a hangulat létrehozása pazar volt, a látvány is egész jó lett, viszont Paul Weitz újításai nem működtek. De azért az alkotás mindenképpen megállja a helyét az ifjúsági filmek között és egy laza kikapcsolódásra simán alkalmas, főleg ha a néző nem olvasta a könyveket. Én azonban olvastam, de összességében még így is tetszett, 69%-t kap, ami ugyan lehetett volna több is, de még így is korrekt film volt. Várom a második részt, és szerintem érdemes lenne elgondolkodni egy másfél-két órás fiktív cirkuszfilm ötletén, mert Darren Shan írása nagyon jó lehetőséget ad erre.
-dzsolt7-

 - Welcome: francia drámázás. Látta esetleg valaki?

 - Észak (Nord): norvég road-movie egy alkoholista főszereplővel. Nem hangzik rosszul.

 - Michael Jackson's This is it (This is it): na vajon kiről szól a film, ami egyébként főleg a tervezett turné próbáiból áll? A „címfordítás” meg különösen tetszik.

 - Utolsó idők: magyar dráma, ami jónak tűnik.

 - Rémségek cirkusza (Cirque du Freak: The Vampire's Assistant): ezt tegnap néztem, tehát hamarosan jön az értékelés róla.

Egyébként tényleg az Utolsó jelentés Annáról című filmet néztük meg a sulival az ünnep alkalmából, így pár napon belül arról is írok majd.
-dzsolt7-

Egy ideje már meg akartam nézni valami 3D-set moziban, de vártam, hogy mikor jön egy olyan alkotás, ami nem csak a látvány miatt érdekel, hanem egyébként is jónak tűnik. És ez most megtörtént a Fel!-nek köszönhetően. Már az előzetes alapján éreztem, hogy megéri majd a pénzt és az időt, és a megérzésem most is működött.

A Fel! egy az olyan animációsok filmek közül, amik miatt nem tartom teljesen kihaltnak a műfajt. Nem erőltetett, és nem csak a legkisebb korosztályt célozza meg, hogy sikeresen legombolja róluk illetve a szüleikről a mozijegy árát. Carl Fredricksen története kortól teljesen függetlenül egyszerre szól mindenkihez. A kicsik számára egy egyszerű, vidám kis sztori, idősebbeknek azonban egész mást mond. Elég például arra a remek megoldásra gondolni, amelyből megismerhetjük a főszereplő és felesége életét. Próbálják megvalósítani az álmaikat, de a sors valahogy mindig közbeszól és megakadályozza őket. De később, Ellie halála után Carl mégis elszánja magát a nagy utazásra, hogy megtalálja Paradise Falls-t és eltávolodjon a világtól. Azonban a repülő házán egy potyautas is tartózkodik Russel, a hiperaktív kisfiú személyében. Ha azt írom, hogy először nem szimpatizálnak egymással, aztán később összebarátkoznak, akkor az olvasók többsége valószínűleg sablonra gondol, pedig nem erről van szó. Mindkét karakter nagyon jól ki van találva, és a köztük lévő kapcsolat sem elnagyolt. Ezen a téren a Fel! teljesen reális. Persze, most fel lehetne hozni a lufiktól felemelkedő házat, vagy a beszélő kutyákat, de én nem erről beszélek, hanem arról, hogy ez a mese sokkal kevésbé idilli, mint az átlag. Carl személyisége és döntései többé teszik őt mozgó pixeleknél, szinte már hús-vér szereplővé válik. Az én szememben nagyon hasonlított Clint Eastwood karakterére a Gran Torino-ban, ez pedig mindenképpen pozitívum.

Amit még meg kell említeni az új Pixar-művel kapcsolatban az az, hogy minden jelenetben olyan, amilyen lenni akar, és a készítőknek mindenhol sikerült teljesíteniük, amit vállaltak. Az izgalmasnak szánt részek tényleg pörgősek, és nem fulladnak unalomba, a poénokból ugyan nincs rengeteg, de mindegyik működik, és a drámázások is elérik a hatásukat. Ezek pedig nem a 3D-nek köszönhetőek. Látszik, hogy nem azzal akarták eladni az alkotást, inkább csak kiegészítésnek szánták, de anélkül is tökéletesen megállja a helyét. Hibát pedig hiába próbáltam keresni, egyszerűen nem találtam, de nem is volt könnyű dolgom, hiszen a Fel! annyira szórakoztató, hogy nagyon hamar elrepült a játékidő. Néhány sablont ugyan nem sikerült elkerülni, de ezt nem fogom pont egy animációs filmnél megszólni, hiszen ezek általában hemzsegnek a klisés és logikátlan elemektől. Hiába, a Pixar megint odatette magát egy igazán komoly, ám összességében mégis vidám mesével, ami az egész család számára ajánlott. Valószínűleg a gyermekét elkísérő szülő sem fog unatkozni rajta, de persze nem szükséges kiskorú a megtekintéshez. Értékelés: 96%, még számomra is bebizonyosodott, hogy animált figurák segítségével is lehet komoly dolgokról mesélni, méghozzá úgy, hogy az nem fekszi meg a néző gyomrát. Már csak a Toy Story 3-ig kell kibírni valahogy.
-dzsolt7-

Stallone – Statham – Li – Rourke, és akkor még nincs is mindenki felsorolva. De most már nem csak a névsorra lehet alapozni a bizalmat, hanem az alábbi igencsak jóra sikerült előzetesre is. Ne erőltessék a drámázást, inkább legyen sok hulló ellenség, és akkor pazar akciófilm lesz ebből. Még egy ok, amiért érdemes várni a jövő évet.

-dzsolt7-

 - Fel! (Up): az első 3D-s mű, ami érdekelt. Már láttam is, pár napon belül érkezik az értékelés.

 - Vakító fehérség (Whiteout): Antarktiszon játszódó krimi. Ez is érdekel, de annyira azért nem sügős.

 - Utolsó jelentés Annáról: magyar film az ’56-os eseményekről és Kéthly Anna életéről. Ha jól tudom, akkor erre megyünk majd a sulival.

 - Halloween II: valahogy sose jött be igazán ez a Halloween-széria.

 - A grófnő (The Countess): történelmi dráma Báthory Erzsébetről.

 - Julie & Julia - Két nő, egy recept: főzőcskézős dráma, ami nem tűnik ugyan rossznak, de kétlem, hogy mostanában megnézem.
-dzsolt7-

 - Rövidlátók (Megane): japán film, ami annak ellenére érdekel, hogy valószínűleg nincs benne sem sugárban spriccelő vér sem levágott fej.

 - Apám zenéje (Nach der Musik): német dokumentumfilm a karmester, Otmar Suitner életéről.

 - Csiribiri: film Halász Juditról. Kiskoromban nagyon szerettem a zenéjét, talán jó lenne ezt megnézni és nosztalgiázni egy kicsit.

 - Pippa Lee négy élete (The Private Lives of Pippa Lee): nem akarom látatlanban leszólni, de már a rövid tartalom elriasztott a műtől. Persze ettől még simán lehet jó.
-dzsolt7-

Ritkán ülök be animációs filmre, de úgy látszik, hogy akkor szerencsére sikerül jól választanom, mert akárcsak 2 éve a Simpson család esetében, most sem kellett csalódnom. A Pánikfalva ugyanis egy olyan mű, ami kifejezetten azoknak ajánlott, akik nem a műfaj szerelmesei, hiszen ez számukra is érdekes lehet.

Az egész alkotás stopmotion technikával van rögzítve, vagyis a játékfigurákat lefényképezték, majd mozdítottak rajtuk egy kicsit és újból lefényképezték őket, végül ezeket a képeket „fűzték össze” filmmé. Így aztán a gyártási költségek minimálisra csökkentek, viszont valószínűleg rengeteg munka kellett a 76 percnyi anyag elkészüléséhez. Ezzel a pénzt sikerült türelemmel és sok fáradsággal pótolni. Meg persze jó ötletekkel, mert hiány ezekből sincs. Igaz, hogy sokszor nem kapcsolódnak egymáshoz, és ezáltal a sztori keszekusza lesz, de ez néhány perc után már egyáltalán nem zavart. Sikerült átadnom magam a már-már Monty Python-szerű poénoknak és megoldásoknak illetve az újabb és újabb fordulatoknak. Ugyanis Cowboy és Indián vérprofik abban, hogy egyik kalamajkából a másikba kerüljenek, és fenekestül felforgassák a többi játékfigura, legfőképp Ló életét. Kezdetnek tévedésből 50 milliárd téglát rendelnek 50 helyett, ez pedig kellőképpen beindítja a bonyodalmat. Innentől kezdve pedig a néző kapkodhatja a fejét, mert a készítők kihasználták az animációs filmek azon előnyét, hogy tényleg bármi előfordulhat. Így aztán itt tényleg lehetetlen kitalálni mi fog történi a következő percben. Vagy valaki gondolna például egy komplett házfal ellopására? Na jó, a happy end azért nem marad el, de az is passzol a történet végére.

Aki tehát szereti az abszurdabb fajta humort, az érdekes, nem megszokott megoldásokat és az agybeteg ötleteket az látogassa meg Pánikfalvát, és semmiképpen se hagyja ott az első 10 perc után. Nekem is idő kellett, hogy megszokjam, de utána nagyon jól szórakoztam. Sajnáltam, hogy ilyen rövid lett, de akkor már inkább ez a verzió, mint egy hosszabb, de unalmasabb. Értékelés 80%, az alkotók, Stephane Aubier és Vincent Patar pedig megérdemelnek egy nagy tapsot!
-dzsolt7-

 - Családban marad (Sveitabrúokaup): izlandi vígjáték. Ritkán kerül ilyen a hazai mozikba, ezért is tűnik ez érdekesnek.

 - A csúf igazság (The Ugly Truth): romantikus vígjáték, ami legfeljebb Gerard Butler miatt érdekel egy kicsit jobban, mint a többi hasonló mű, de moziba azért erre sem megyek.

 - Koccanás: Török Ferenc filmje, Anger Zsolttal az egyik főszerepben. Innentől kezdve nem kérdés, hogy pozitívak az előítéleteim, és megpróbálok majd elmenni rá.

 - Hasonmás (Surrogates): Akció-sci-fi Bruce Willis-szel. Valószínűleg nem egy világmegváltó alkotás, de azért jónak tűnik az eddigi infók alapján.

 - Tréfa: még egy magyar film jutott erre a hétre, és ezzel kapcsolatban is bizakodó vagyok.
-dzsolt7-

- Az admirális (Admiral): orosz romantikus dráma, ami az első világháború idején játszódik. Jelenleg kihagyom, majd talán egyszer később ráveszem magam.

- Derült égből fasírt (Cloudy with a Chance of Meatballs): a heti vicces-animációs mű.

- District 9: igéretesnek tűnő sci-fi akció.

- Free Rainer - A te tévéd is hazudik (Free Rainer): osztrák-német dráma, ami – ha jól veszem ki a rövid tartalomból – a média mocskos dolgairól szól. Értelmesnek látszik és német nyelvű, tehát érdekel.

- Megtört ölelések (Los abrazos rotos): Almodóvar legújabb filmje.

- Vérvonal (Mýrin): izlandi-német-dán krimi. Rég láttam említésre méltó alkotást ebben a műfajban, de ez talán az lesz.
-dzsolt7-

Két olyan filmről fogok most írni a kult kategóriában, amiket valószínűleg kevesen ismernek és közülük is kevesen szeretnek, nekem viszont nagyon tetszettek, és a behatárolhatatlan műfajuk a kedvenceim közé került. Azért nem lesz róluk külön-külön bejegyzés, mert rengeteg hasonlóság van köztük, emellett a véleményem is szinte ugyanaz mindkét mű esetében és nem szeretném önmagamat ismételni.

- The Machine Girl -

Mióta láttam a Versus-t mániákusan keresem az olyan típusú alkotásokat ezért sikerült belefutnom néhány eléggé gyenge japán filmbe, aztán rátaláltam a Robogeisha előzetesére, aminek annyira megörültem, hogy annak idején külön postot is kapott. Onnan pedig már csak egy lépés volt, hogy megnézzem a rendező korábbi munkáit. A The Machine Girl bemutatója rögtön meggyőzött és el is kezdtem letölteni, de Berlinben rátaláltam a gyönyörű fémdobozos kiadásra, amit nem tudtam otthagyni. Ennyit a saját történetemről, most következzen a mű jellemzése.

- Tokyo Gore Police -

Sok esetben mondják, de ez tényleg az a film, amit csak utálni vagy imádni lehet, és én persze az utóbbi kategóriába tartozom. Egyszerűen csodálatosnak tartom Noboru Iguchi filmjét, ami a maga komolytalanságával és gagyiságával új színt visz a mozgóképes világba. Na jó, nem egy forradalmi alkotás, de az első ilyen típusú mű, ami láttam, ezért nagy hatással volt rám. Tarantino próbálkozhat a Kill Bill-el és Rodrigez is a Terrorbolygóval, de úgy látszik ezen a téren a japánok verhetetlenek. Valamiféle beteg kreativitás lakozhat bennük, melynek segítségével olyan jeleneteket is összehoznak, ami az európai vagy amerikai emberek többségének eszébe sem jutna. De talán mégsem ez a legjellemzőbb elem ebben a két filmben, hanem a vér, ami rendkívül gyakran és intenzíven van jelen. Ha valami vérzik, akkor a nagy nyomással kispriccelő vörös lé az egész képernyőt betölti. Az emberek változatos és meglehetős látványosan elhalálozásához pedig a legtöbb esetben humor is párosul, ami erősen morbid és beteg. Ez jelzi azt is, hogy eme két alkotást a készítők sem gondolták teljesen komolyan. De, hogy is lehetne egy olyan jelenetet komolyan venni, amelyben egy férfi a mutálódott nemi szervével lövi le a rendőröket? Ebben az esetben két nézői magatartás létezik. Vagy megbotránkozni a látottakon és végigszenvedni esetleg idő előtt kikapcsolni a lejátszót, vagy felfogni, hogy mindössze egy elborult vicc az egész. Én az utóbbi módszert követtem és mindkét alkotással teljesen meg vagyok elégedve. Biztos, hogy ha ezek után egy látványos, pörgős, véres filmet akarok majd nézni, különösebben bonyolított sztori és mély erkölcsi tanulság nélkül akkor ezeket a műveket fogom választani, mert minden megvan bennük, ami az agy kikapcsolásához szükséges.

- Tokyo Gore Police -

A Tokyo Gore Police talán még a kedvenceim köré is befúrta magát, hiszen a maga kategóriájában szinte már tökéletesnek mondható. Amikor a The Machine Girl után azt hittem fel vagyok készülve mindenre, akkor a TGP bebizonyította, hogy még nem láttam semmit. Végig csak ámultam, és a 110 perces játékidő nagyon rövid volt, simán néztem volna még 1-2 órán át. Az akciók nagyon rendben vannak, a zenék a kellő időben pörögnek fel, természetesen vérből és nem megszokott poénokból sincs hiány, emellett még minimális csavarokat is találhat a sztoriban az, akinek ez ebben az esetben fontos. Gyakorlatilag mindent tartalmaz, amire egy ilyen alkotásban szükség van. Aki szereti ezt a stílust, semmiképpen se hagyja ki, mert szerintem egy igazi gyöngyszem. De hozzá kell tennem, hogy eddigi tapasztalataim alapján ezzel a véleményemmel nem sokan fognak egyetérteni. Tipikus rétegfilmről van szó, ami bizonyos körökben kultuszstátuszig is viheti, a nézők többsége viszont rossz emlékkel emlékszik majd vissza rá, ha egyáltalán végignézni. Nem is tagadom, hogy ennek a bejegyzésnek részben az is a célja, hogy a vállalkozó kedvűeket a The Machine Girl vagy a Tokyo Gore Police kipróbáltatására buzdítsam. Talán az előbbivel célszerűbb kezdeni, mert az kevésbé beteg, de utána ajánlott pótolni a másikat is. Aki pedig tud a fentiekhez hasonló alkotásokról, az ne habozzon, és írja meg a címeket kommentben vagy akár e-mail-ben.
-dzsolt7-