Mozibuzi

 - Hajsza (Persécution): francia-német film, aminek kissé megtévesztő lehet a címe, ugyanis nem pörgős akciókról, hanem inkább drámázásról van szó.

 - Hét perc a mennyországban (Sheva dakot be gan eden): eléggé szomorúnak tűnik, mégis szívesen megnézném, ha felénk is játszanák valahol.

 - A kilencedik légió (Centurion): véres harcok a 2. században. Alapvetően nem rajongok az efféle filmekért, de erre kíváncsi vagyok.

 - Mr. Nobody: időben ugrálgatós, filozofálós mű. Érdekel.

 - Step Up 3D: táncfilm 3D-ben. Ez alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, hogy meg akarja-e nézni.

 - Szívrablók (L'arnacoeur): romantikus vígjáték egy testvérpárról, akik párkapcsolatokat szakítanak szét pénzért.
-dzsolt7-

 - Élek és szeretek (Yo, también): spanyol dráma egy Dawn-kóros fiúról és szerelméről.

 - Garfield és a Zűr Kommandó 3D (Garfield's Pet Force): az élőszereplős adaptációk után most egy animációs filmben kerül a leglustább macska a mozivászonra, én azonban továbbra is inkább a képregényt olvasom.

 - Ragadozók (Predators): újra beindul a vadászat, ezúttal Antal Nimród irányításában.

 - Semmit magamról (Nothing Personal): ír-holland dráma, aminek érdekes az alapötlete.
-dzsolt7-

Egy orosz disszidens az állítja, hogy Evelyn Salt (Angelina Jolie) valójában nem CIA-ügynök, hanem az oroszok kémje, aki csak arra vár, hogy a megfelelő pillanatban akcióba lépjen, és az Egyesült Államok ellen forduljon. Van, aki elhiszi ezt az információt, van, aki továbbra is bízik a menekülésre kényszerülő Salt-ban, és persze olyan is van, aki nem az, akinek látszik – ennyi a történet.

Ez így számomra eléggé a 24-et idézte fel, hiszen Jack Bauer is nem egy alkalommal a munkáltatói elöl menekült a nyolc évad alatt, és ő sem riadt vissza az emberöléstől a célja elérése érdekében. De hiába néz ki jobban Angelina Jolie, mint Kiefer Sutherland, az utóbbi mégis egyértelműen jobban mutat a családjáért küzdő, bosszúálló harcos szerepében. Számomra Salt csak a hajós jelenetben tűnt igazán keménynek és elszántnak, persze ettől függetlenül az egész filmben megállíthatatlanul ment szembe az ellenfeleivel, és gond nélkül intézte el a jól megtermett férfiakat is. Vagyis a realitás körülbelül minimális, de úgysem emiatt ültem be erre az alkotásra. Az akciójelenetek még akkor is jól néznek ki, ha a valósághoz nem sok közük van. Jolie pusztít rendesen, a készítők nem akarták minden áron lejjebb vinni a korhatár-besorolást. Emellett a zenét emelném még ki, amiben végül is nincs semmi különleges, csak az akciófilmekben megszokott dallamok csendültek fel, mégis működött, több alkalommal is felfigyeltem rá, hogy mennyire erősíti az adott jelenet hangulatát. Aztán utólag megnéztem, hogy a soundtrack James Newton Howard-nak köszönhető, és tőle a legkevésbé sem meglepő a minőségi munka.

A fentieket leszámítva viszont inkább negatív dolgokat tudok elmondani a művel kapcsolatban. Túlságosan tipikus amerikai akció ez, és az efféle főhős régebben talán még elment, de 2010-ben már egyáltalán nem hiteles. Az oké, hogy ezúttal egy nő tesz rendet a rosszfiúk között, de Salt ügynök olyan, mintha John Rambo és Jack Bauer kombinációja lenne. A motivációja sem volt mindig tiszta előttem, persze az is lehet, hogy csak én nem értem a hősök észjárását. A történetben található csavarok nem voltak túl meglepőek, a színészek alakítása sem túl kiemelkedő, és a párbeszédekből is hiányoltam néhány emlékezetesebb mondatot. Ezek hiányában a film fájóan átlagos, és rövid idő múlva már legfeljebb akkor fog felmerülni a címe, ha Angeline Jolie szerencsétlen szerepvállalásaira akarunk példát mondani. Pedig ő mindent megtett, és jól is végezte a dolgát, de ebben a karakterben és forgatókönyvben mindössze ennyi volt. Értékelés: 63%.
-dzsolt7-

- Bogyó és Babóca - 13 mese: ezúttal egy magyar mű igyekszik szórakoztatni a gyerekeket.

- Salt ügynök (Salt): Angelina Jolie új filmje, amivel kapcsolatban elég vegyes véleményekkel találkoztam. Valószínűleg elmegyek rá, aztán majd elolvashatjátok az én értékelésemet is.
-dzsolt7-

„Úgysem sok romantikus filmet láttam, néha meg kell próbálni egyet.” Ezt írtam a filmről a premieres bejegyzésben, és ennek a szellemében ültem be rá. Azért akkor kissé megrémültem, amikor észrevettem, hogy rajtam kívül csak csajok vannak a teremben, a főcím alatt pedig megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mit keresek én itt egyáltalán.

De a kezdeti nehézségeket leküzdve végül is nem szórakoztam rosszul. Egy átlagos limonádé ez, mégis magasabb szintű, mint mondjuk a Barátok közt, pedig azt is sokan nézik. A történet teljesen kiszámítható, a romantikus klisékből igyekeztek minél többet belezsúfolni, viszont szép tájakat láthatunk, és egész szimpatikusak a szereplők. Az ötven évvel ezelőtti szerelme után kutató Claire üde optimizmusa kifejezetten kellemes hangulatot áraszt, és az őt alakító Amanda Seyfried játéka is tetszett. Ebben a keresésben segítségére van az unokája, akinek a szarkasztikus humora néha igencsak jól jött a túl érzelgős pillanatok ellensúlyozására. Nem tartom kizártnak, hogy őt direkt a pasik illetve az igaz szerelemmel szemben szkeptikusan gondolkodó emberek kedvéért tették a filmbe, – na, nem mintha belőlük állna a célközönség – de azért még ő is rátalál a romantikára. Claire másik segítőtársa pedig az éppen előnászutján lévő, ám férje hatalmas gasztronómiai megszállottsága miatt mégis folyton ráérő Sophie, aki írni a szeretne az esetről az újságnak, ahol dolgozik. Ők hárman indulnak tehát útnak, hogy felkutassák a vidék összes Lorenzo Bartolini-jét, köztük remélhetőleg az igazit, Clair ifjúkori szerelmét is.

Vagyis akár egy road movie-ként is felfogható az alkotás, de itt a laza utazás élménye helyett, inkább az érzelmeken és a visszaemlékezésen van a hangsúly. Örültem neki, hogy a film nem akart minden áron vicces lenni, nem használtak ki kétségbeesetten minden poénlehetőséget. Viszont amikor mégis, akkor általában legalább egy megmosolyogtató mondat összejött, és az ilyenek miatt nem bántam meg a Levelek Júliának megnézését. Mert egyébként a tanulság egy hatalmas sablon, Amanda Seyfried (Sophie) játékában túl gyakran kerül elő a buta arckifejezés, és a zenék többsége sem tetszett. Mégis az zavart a legjobban, semmi új sem volt az alkotásban. Az időskori szerelem és az olasz helyszín sem forradalmi húzások, a többi „ősi” sztorielemnél mégis frissebbek. Ennyire nehéz eredetiséget vinni egy romantikus történetbe? Az 500 nap nyár alaposan megcáfolta ezt. Értékelés: 61%, nőzhető, de semmiképpen sem ajánlott.

Ui.: A film hatására úgy döntöttem, hogy még a nyáron írni fogok majd arról a néhány romantikus műről, amik tetszettek, és bátram merem ajánlani őket.
-dzsolt7-

 - Kutyák és macskák - A rusnya macska bosszúja (Cats & Dogs: The Revenge of Kitty Galore): a héten is van mire vinni a kisgyerekeket, de én akkor is inkább a Toy Story 3-at ajánlom, ha azt már látták.

 - Levelek Júliának (Letters to Juliet): erre viszonyt úgy néz ki, hogy megyek majd. Úgysem sok romantikus filmet láttam, néha meg kell próbálni egyet.

 - A szupercsapat (The A-Team): tuti, hogy meg fogom nézni, jövő hét elejére várható az értékelés.

 - A varázslótanonc (The Sorcerer's Apprentice): az előzetes alapján a látvány tetszik, és az sem feltétlenül zavar, ha a sztori pofonegyszerű.
-dzsolt7-

Íme egy remek példa arra, hogy még egy hatalmas sablont is lehet profi módon tálalni. Bad Blake története ugyanis még az átlagos filmnézőnek sem szolgál sok újdonsággal. Röviden: egy valaha szebb napokat is megélt, mostanra azonban már lecsúszott sztár (jelen esetben country énekes) megpróbálja újra összekapni magát.

Mivel nincs zseniális forgatókönyv, sem meglepő csavarok, és a nézők többsége számára már előre nyitott könyv a cselekmény, két dologra kerül igazán nagy hangsúly ebben a zenés drámában: az egyik a színészi játék, a másik pedig az elhangzó dalok. És ez a két tényező annyira erős, hogy simán elviszik a hátukon az alkotást. A jó alakításoknál elsősorban Jeff Bridges-re kell gondolni, hiszen övé a főszerep, ez egyértelműen az ő filmje és jutalomjátéka, amit csodásan valósít meg. Eggyé válik a karakterrel, bármit is csinál, az nem unalmas. Öröm nézni a játékát, és még az is szuper, ahogy énekel. Feltűnik még mellette Colin Farrell mint egykori tanítvány, aki túlnőtt a mesterén, és Maggie Gyllenhaal mint a nő, akiért megéri megváltozni. Bad Blake kapcsolata mindkettőjükkel érdekes, de engem inkább a Tommy Sweet-hez (Farrel) való viszonya fogott meg. Tommy mentora Bad volt, tőle tanult mindent, és neki köszönheti a sikert. Most viszont népszerűbb lett a „tanáránál”, és Bad is elimeri a tehetségét, de nem esik jól neki, hogy míg ő kis klubokban lép fel a megélhetésért, addig Tommy több ezer ember előtt énekelhet. Nagyon tetszett az a jelenet, amikor egymással beszélgettek, és egyaránt érezhető volt a másikkal szembeni tisztelet és iróniai is a szavaikban.

A másik említett hangsúlyos tényező pedig a zene, aminek egy ilyen filmnél remeknek kell lennie, és az is lett. Bridges mellett Farrell is jól énekel, és a többi dal is nagyon jó érzékkel lett összeválogatva. Nagyban emelik a mű hangulatát, és utólag is szívesen hallgatom őket.

Ebből a szempontból is a nemrég értékelt Walk the Line-ra hasonlít az Őrült szív, illetve A pankrátor címszereplője és Bad Blake között sem nehéz felfedezni a párhuzamot. Azok a művek is tetszettek, és nincs ez másképp ebben az esetben sem. A sokadik ilyen típusú drámát láttam már, de ha ilyen minőségűek, akkor bármikor vevő vagyok rájuk. Ezt egy fantasztikus színészi alakítás és a remek soundtrack teszi igazán azzá, ami. Vagyis egy hangulatos, kellemes, szomorkás, életszagú zenés drámává. Értékelés: 90%.
-dzsolt7-

Amikor valahol pénzszállító autót látok a benne ülő általában morcos arcú, fegyveres őrökkel, akaratlanul is azon kezdek el gondolkodni, milyen nehéz lehet kirabolni őket. Antal Nimród filmje arról mesél, hogy ez még akkor sem egyszerű feladat, ha az őrök szeretnék saját magukat meglopni. Pedig ebben az esetben nincsenek rosszfiúk, csak jók, azonban így is elsülhet egy terv balul, ha nem teljes az egyetértés a csapatban.

De a megszokottól eltérően itt nem a kapzsiság miatt vesznek össze a rablás elkövetői. A gond az, hogy nem mindegyikőjük vállal be egy gyilkosságot is a 42 millió dollárért. Ezzel viszont semmi újat nem mondta azok számára, akik látták A szállítmány előzetesét, ami gyakorlatilag tömören bemutatja a teljes történetet. Ezzel csak az a baj, hogy nem igazán tudom megindokolni, miért érte meg közel másfél órát szánnom arra, amit kis túlzással két és fél percben is láttam. A film ugyanis semmi jelentős többletet nem tud felmutatni az trailer-hez képest. Kapunk egy előre várható befejezést, de ezen kívül nincs semmi emlékezetes jelenet, párbeszéd, vagy látványos akció. Ezek ellenére is legfeljebb egy kicsit unatkoztam, de azt sem mondhatnám, hogy túl jól szórakoztam. Néhány logikai hibával rendelkező, korrekt mű ez, viszont nem több ennél. A színészek játékával nincs gond, a hangulat megfelelő, itt-ott még izgalom is van, de én többre számítottam, ezért kissé csalódásként éltem meg a filmet. Egyszeri megnézésre megfelelt, de nem fogom ajánlgatni senkinek, és azt is kétlem, hogy később bármi is eszembe jutna vele kapcsolatban.

Persze Antal Nimród munkásságát ezek után is figyelemmel fogom követni, a hamarosan a mozikba kerülő Ragadozók is egyértelműen érdekel. Az Elhagyott szobával a befejezése volt a legfőbb bajom, A szállítmány hibái meg pedig elsősorban szintén nem a rendezéssel kapcsolatosak. Értékelés: 67%, ha valaki tervezi a megnézését, és az előzetesét még nem látta, akkor azt mindenképpen hagyja ki!
-dzsolt7-

Lehetséges, hogy a mindfuck filmek drogként is funkcionálnak, mivel úgy tűnik Richard Kelly függővé vált, hiszen már a harmadik ilyen művét készítette el zsinórban. Pedig erről a rövid ismertető alapján azt hittem, hogy egy egyszerű sztori lesz – naiv gondolat volt. Egy fiatal házaspár egy nap különös dobozt talál az ajtó előtt, ami mindössze egy nyomógombot tartalmaz. Másnap megjelenik egy idegen, aki bizarr üzletet ajánl fel nekik: ha megnyomják a gombot 24 órán belül, akkor valahol a világban valaki, akit ők nem ismernek, meg fog halni, viszont ők kapnak egymillió dollárt készpénzben. Egy átlagos rendezőnél ezek után arról szólna a film folytatása, hogy a pár mennyit szenved a döntés meghozatala előtt, esetleg bemutatná a döntés lélektani hatásait is. De Richard Kelly-ről sok dolgot el lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos rendező (és forgatókönyvíró) lenne.

Így már fél óra után kiderül a pár döntése, és csak innentől jönnek az egyre zavarba ejtőbb kérdések, amik többségére egyáltalán nem lesz válasz. Tehát felesleges pusztán azért végignézni az alkotást, hogy a befejezéskor minden a helyére kerüljön, és összeálljon a kép, mert nem így történik. Bennem is rengeteg kétely maradt, és a történetet is csak nagyjából értettem meg. Ez általában zavarni szokott, A doboz esetében viszont nem így volt. Anélkül is élveztem, hogy mindent megértettem volna, és újra is fogom nézni, hátha akkor némileg tisztul majd a kép. Azonban azokat is megértem, akiknek egyáltalán nem tetszett a film, hiszen nem mindenkinek jön be ez a stílus. Valószínűleg az alaphelyzet leírása sem csak engem tévesztett meg, és sokan úgy ültek be a moziba, hogy egy átlagos drámát vártak egy morális dilemmáról. Tény, hogy úgy fogyaszthatóbb mű született volna, nekem ez a mindfuck verzió mégis jobban tetszett. Viszonylag hamar elkapott a film hangulata, csak az elejét találtam néha egy kissé unalmasnak, utána már a lassabb részek alatt is bőven volt mind gondolkodnom. De még így is volt néhány jelenet, amit feleslegesnek éreztem, nem találtam a szerepüket a cselekményben. Felmerült bennem a gondolat, hogy bizonyos momentumok csak azért szerepeltek, hogy tovább ködösítsék a helyzetet, és még jobban megzavarják a nézőket. Vagyis A doboz semmiképpen sem egy nézőbarát alkotás, ami Kelly korábbi munkáit (Donnie Darko, A káosz birodalma) tekintve nem meglepő.

Kíváncsi vagyok, legközelebb mivel fog előállni, de ezek után már fura lenne tőle egy konkrét, kézzelfogható történettel rendelkező filmet látni. Viszont egy remek vígjátékkal például eléggé meg tudná lepni a közönséget. Addig is ezen művének 73%-ot adok értékelésként, mert tetszett ugyan, objektíven nézve mégsem érdemel ennél többet. Jobban szeretem az ennél érthetőbb filmeket, de néha egy ilyen is jól esik, és most pont ez a helyzet állt elő.
-dzsolt7-