„Úgysem sok romantikus filmet láttam, néha meg kell próbálni egyet.” Ezt írtam a filmről a premieres bejegyzésben, és ennek a szellemében ültem be rá. Azért akkor kissé megrémültem, amikor észrevettem, hogy rajtam kívül csak csajok vannak a teremben, a főcím alatt pedig megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mit keresek én itt egyáltalán.
De a kezdeti nehézségeket leküzdve végül is nem szórakoztam rosszul. Egy átlagos limonádé ez, mégis magasabb szintű, mint mondjuk a Barátok közt, pedig azt is sokan nézik. A történet teljesen kiszámítható, a romantikus klisékből igyekeztek minél többet belezsúfolni, viszont szép tájakat láthatunk, és egész szimpatikusak a szereplők. Az ötven évvel ezelőtti szerelme után kutató Claire üde optimizmusa kifejezetten kellemes hangulatot áraszt, és az őt alakító Amanda Seyfried játéka is tetszett. Ebben a keresésben segítségére van az unokája, akinek a szarkasztikus humora néha igencsak jól jött a túl érzelgős pillanatok ellensúlyozására. Nem tartom kizártnak, hogy őt direkt a pasik illetve az igaz szerelemmel szemben szkeptikusan gondolkodó emberek kedvéért tették a filmbe, – na, nem mintha belőlük állna a célközönség – de azért még ő is rátalál a romantikára. Claire másik segítőtársa pedig az éppen előnászutján lévő, ám férje hatalmas gasztronómiai megszállottsága miatt mégis folyton ráérő Sophie, aki írni a szeretne az esetről az újságnak, ahol dolgozik. Ők hárman indulnak tehát útnak, hogy felkutassák a vidék összes Lorenzo Bartolini-jét, köztük remélhetőleg az igazit, Clair ifjúkori szerelmét is.
Vagyis akár egy road movie-ként is felfogható az alkotás, de itt a laza utazás élménye helyett, inkább az érzelmeken és a visszaemlékezésen van a hangsúly. Örültem neki, hogy a film nem akart minden áron vicces lenni, nem használtak ki kétségbeesetten minden poénlehetőséget. Viszont amikor mégis, akkor általában legalább egy megmosolyogtató mondat összejött, és az ilyenek miatt nem bántam meg a Levelek Júliának megnézését. Mert egyébként a tanulság egy hatalmas sablon, Amanda Seyfried (Sophie) játékában túl gyakran kerül elő a buta arckifejezés, és a zenék többsége sem tetszett. Mégis az zavart a legjobban, semmi új sem volt az alkotásban. Az időskori szerelem és az olasz helyszín sem forradalmi húzások, a többi „ősi” sztorielemnél mégis frissebbek. Ennyire nehéz eredetiséget vinni egy romantikus történetbe? Az 500 nap nyár alaposan megcáfolta ezt. Értékelés: 61%, nőzhető, de semmiképpen sem ajánlott.
Ui.: A film hatására úgy döntöttem, hogy még a nyáron írni fogok majd arról a néhány romantikus műről, amik tetszettek, és bátram merem ajánlani őket.
-dzsolt7-
