Vetítés: RTL Klub, 2009. 08. 13. 21:15
Tudom, hogy a címe nem túl bizalomgerjesztő (legalább magyar fordítással nem próbálkoztak), de ennek ellenére érdemes megnézni ezt az igazán vicces és ötletes francia vígjátékot. A főszereplő Gérard Depardieu, de ez a film nem tőle jó, hanem sokkal inkább az apró, fárasztó, de kétségtelenül kreatív poénoktól. Lényeg a lényeg, erősen ajánlott műről van sző, ami csak a demokrácia miatt nem kötelező.
-dzsolt7-
Nézzük mink van: először is adott egy DJ, művésznevén Ickarus, akinek a szerepét a szintén DJ, Paul Kalkbrenner játssza el. Éppen új albumának kiadatása előtt áll, amikor beleszalad egy nem túl tiszta drogba, ami rendesen elintézi, ezért bekerül egy klinikára. Innentől kezdve pedig elindul a lejtőn, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Összeveszés barátnővel, kiadóval, orvossal satöbbi.
A sztori tehát nem hordoz túlzottan sok eredetiséget magában, mégis érdemes megnézni a filmet. Attól pedig, hogy közben techno (vagy valami hasonló, nem értek az ilyen stílusokhoz) fog szólni, nem kell megijedni, akkor sem, ha valakinek más a zenei ízlése. Én sem hallgatok ilyesmit, de ezekhez a jelenetekhez nagyon passzolt, és még tetszett is, a történet szempontjából pedig nem igazán van jelentősége. A lényeg, hogy Ickarusnak mindene a zene, és mindent megtesz azért, hogy megjelenjen az új albuma. Több hasonló karakterrel is találkoztam már, de jól esett most valami mást látni a kiégett, alkoholista rockerek helyett.
Amit mindenképpen meg akarok dicsérni, ezért előre is veszem, nehogy kihagyjam, az az operatőri munka. Ickarus zenehallgatós jelenetei vagy például az albumfotózás igazán jól néztek ki, de igaz ez sok más részre is. A másik pozitívum, amit mindenképpen meg kell említenem a mű hangulata, amihez sokat hozzátett Paul Kalkbrenner játéka is. Jó ötletnek tartom, hogy színész helyett egy igazi DJ kapta meg a szerepet, mert igazán hiteles lett az alakítása és még szimpatikus is volt. Nem bánnám, ha a jövőben más filmekben is feltűnne.
Egy kicsit bajban vagyok, mert többet nem igazán tudok írni a Berlin Calling-ról, viszont minél több embert szeretnék rávenni, hogy nézze meg. Úgy tűnhet, hogy csak egy bizonyos társadalmi réteghez szóló alkotás, de igazából tényleg bárkinek ajánlott kortól, és zenei beállítottságtól függetlenül. Gondolom a Rockhajón sem csak a rockerek nevettek. Nekünk magyaroknak pedig, ha másért nem is, akkor a magyar származású színésznő, Lengyel Rita miatt érdemes megnéznünk legalább egyszer. Értékelés: 82%.
-dzsolt7-
2009. július 23. – 29.
- Harry Potter és a félvér herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince): na ez egyáltalán nem érdekel, az ötödik könyv elolvasása után mondtam le az egész Harry Potter-univerzumról.
2009. július 30. – augusztus 5.
- Bunyó (Fighting): nem is tudom, moziban tuti nem, itthon talán. Valamiért nem bízok benne túlságosan.
- Szerelem olasz módra (Everybody Wants to Be Italian): romantikus vígjáték, amit két év után épp most hoztak be a hazai mozikba.
2009. augusztus 6. – 12
- Fanboys - Rajongók háborúja (Fanboys): egy Star Wars-fanokról szól film? Ezt meg kell néznem. Remélem sok geek filmes utalás van benne.
- G. I. Joe: A kobra árnyéka (G.I. Joe: The Rise of Cobra): kiskoromban szerettem a játékfigurákat, de az előzetes nem győzött meg annyira, hogy 107 percen keresztül a mozivásznon nézzem az élőszereplős változatukat.
- Szerelem második látásra (Last Chance Harvey): egy kis romantika is jutott a hétre Dustin Hoffman és Emma Thompson főszereplésével.
-dzsolt7-
Holnaptól kezdődően kicsivel több, mint két hétig szünetelni fog a blog, mert nem leszek itthon. Az ez idő alatti hazai mozipremierekről majd az augusztus 6.-aiakkal együtt lesz egy közös bejegyzés. A nyár hátralévő részében pedig igyekszem majd több értékelést írni, hogy pótoljam a kimaradást. Kommentelni vagy e-mail-t küldeni természetesen ugyanúgy lehet továbbra is, csak egy darabig nem fogok tudni válaszolni.
Azonban a blog második születésnapja is pont az utazásom közben lesz, mivel – ahogy az jobboldalt is látható – 2007. július 27-én kezdtem el. Tudom, hogy a kettő az nem túl kerek szám és nem számít jubileumnak, én mégis örülök, hogy idáig eljutottam, mert abban az időben, amikor elkezdtem a mozibuzit, nagyon sok mindent hagytam félbe és ez a weblap egy a szerencsés kivételek közül.
Most pedig jöjjön az elmaradhatatlan statisztika, vagyis a blog számokban. Eddig 79 értékelés került fel az oldalra, az ezekre adott átlagos százalék pedig 77,6. Ez másfél százalékkal több a tavalyi értéknél, tehát nagy különbség nincs. Az egy évvel ezelőtti egyetlen százassal rendelkező alkotásához (Golyózápor) most csatlakozott A sötét lovag és a Gran Torino. Kiemelkedően gyenge filmmel szerencsére nem volt dolgom az utóbbi egy évben, a Halálfutam 50%-ánál kevesebbet semmi sem kapott.
Ezzel szeretnék tehát búcsúzni egy kis időre, a következő értékelés augusztus 7.-8. körül várható és a Berlin Calling című filmről fogom írni. Ebből pedig azt sem nehéz kitalálni, hogy hol leszek addig.
-dzsolt7-
Pakolgattam ma a dvd-imet és egy érdekes dolgot vettem észre az egyikkel kapcsolatban. A hazug eredeti címe Deceiver, azonban néhány országban Liar néven futott, ahogy az imdb-n is olvasható. Az én borítómon és lemezemen viszont valami más szerepel. Érdekes elírás, és eddig fel sem tűnt. Íme.
-dzsolt7-
Ilyen celebekre lenne szükség, Brünot a népnek! Na jó, nem mindenkinek, hiszen biztosan akad olyan, aki nem bírja végignézni és idő előtt kijön a teremből, én azonban még a befejezés után sem szívesen keltem fel, mert továbbra is örömmel figyeltem volna Sacha Baron Cohen ökörködését. De a másik tábort is meg tudom érteni, mert ebben az esetben sok múlik azon, hogy az adott néző mennyire képes tolerálni a vásznon látott dolgokat, ez pedig erősen emberfüggő dolog. Bevallom, egy kicsit én is tartottam melegekkel kapcsolatos poénoktól, de számomra az alkotás egyáltalán nem volt megbotránkoztató, sokkal inkább vicces.
Azért az egyértelmű, hogy egy teljesen gátlástalan filmről van szó, ahol minden előfordulhat, Brüno pedig sok esetben egyenesen pofátlan, de ez itt előnynek számít. Azt mondani például Bin Laden-re, hogy úgy néz ki, mint egy hajléktalan télapó – nem sokan tennék meg, de neki többek között ez sem akadály. Mindent megtesz a híressé válás érdekében és ezzel fantasztikus celebparódiát alkot. Segíteni próbál a közel-keleti konfliktuson, afrikai kisgyereket adoptál, de mindez csak álca. Nem azért tesz ilyeneket, mert jószívű, hanem mert ez a menő, ezt szeretik az emberek, és így akar magának népszerűséget szerezni. Persze ez csak kitaláció, a való világban még hasonlóval sem lehet találkozni, ugye?
Viszont megemlítem, hogy valamilyen szinten mégiscsak váltott ki jótékony hatást nálam a nevetésen kívül. Az én szememben eddig ez a mű volt a legeredményesebb a melegek elfogadásával kapcsolatban. Talán pont azért, mert nem a szokásos és agyonismételt propagandadumával jött, hogy ők is emberek és nem tehetnek a szexuális beállítottságukról, hanem vicces oldalról közelítette meg a témát és változtatni sem akart.
Kíváncsi vagyok, hogy a stáb, hogyan kezdett el forgatni. Fontos volt-e a forgatókönyv, vagy csak összedobtak pár polgárpukkasztó ötletet és kimentek az utcára filmezni? Nos, az utóbbit is simán el tudom képzelni, bizonyos jeleneteket ugyanis mit sem sejtő emberek közreműködésével vettek fel. De azt már nem lehet tudni, hogy melyik rész az előre megrendezett és melyik a teljesen spontán. De pont ez benne a szép, mert így lehet találgatni, és a nézőre van bízva, hogy mennyire látja beállítottnak az eseményeket.
Egy dolog viszont biztos: akármilyen módon is valósították meg az ötleteket, volt belőlük bőven és a többségüket igazán humorosnak találtam. Emlékezetes volt például a pantomim-szopás, a Harrison Ford-interjú és a – valahonnan ismerős – segélyvideó, de az is tetszett, ahogy Brüno német akcentussal mondta ki a sztárok neveit. Kétségtelenül régi poén, mégis viccesre sikerült.
Volt azonban pár dolog, amiket a negatívumok közé sorolok. A kép kitakarása, amit a Brüno és Diesel közti szexjelenetben alkalmaztak, kifejezetten zavart. Szerintem jobb megoldás lett volna, ha inkább egy másik szögből veszi őket a kamera, ahonnan nem lehet rálátni az elfeketített részre. Lehet, hogy ezzel másnak nem lesz baja, de én egyáltalán nem szeretem, ha egy filmben bármit is kikockáznak vagy eltakarnak. E téren egyedül csak a Csillagközi invázióban használt megoldás tetszett. A másik hátrány a művel kapcsolatban az, ami sokaknak talán pont előny volt: nagyon rövid. Viszont még mindig jobb így, mintha még hozzácsaptak volna egy erőltetett, humortalan húsz percet. Ami még ezeken kívül nem tetszett az az érzelgősség volt. Ritkán fordult elő és akkor sem sok időre, így el lehet viselni, csak az én szememben nagyon nem illett a képbe.
Az utolsó bekezdésben legtöbbször összegzem a véleményemet az adott alkotással kapcsolatban és leírom, hogy kinek ajánlom, most azonban ez utóbbival bajban vagyok. A Brüno megnézésére senkit sem merek buzdítani, de nem azért mert rossz film, hanem mert egy ismeretlen emberről nem tudom megállapítani, hogy fog viszonyulni Sacha Baron Cohen poénjaihoz. Akit például zavar egy éneklő pénisz a vászon közepén, az inkább hagyja ki, aki viszont kedveli politikailag inkorrekt humort, az ebben a műben találhat kedvére valót bőségesen. Számomra 81 perc percnyi laza őrület és szórakozás volt. Értékelés: 83%, azt hiszem ideje pótolnom a Boratot.
-dzsolt7-
- Közellenségek (Public Enemies): értékelés itt, de, ha valaki lusta vagy nem ér rá olvasni, akkor neki legyen elég annyi, hogy Michael Mann 1933-ban játszódó gengszterfilmje Johnny Depp és Christian Bale főszereplésével.
- Adventureland - Kalandpark (Adventureland): vígjáték a Superbad rendezőjétől. Ebben is tinik vannak, de mégis másnak tűnik. Érdekel.
-dzsolt7-
Michael Mann már csinált egyszer hasonlót és abból akcióklasszikus lett. Most, több mint tíz év után újra a régi recepthez nyúlt, miszerint fogj két híres és jó színészt (ezúttal Bale és Depp), állítsd őket egymással szembe, a törvény két oldalára, de ezt úgy tedd, hogy a nézőkben a rosszfiú is szimpatikus hatást keltsen, és emellé még kreálj pár jó akciójelenetet illetve néhány feszülten izgalmas részt.
Ezek (és nem csak ezek) megegyező tulajdonságok a két filmben, de azért persze akadnak különbségek is bőven. A legfontosabb talán a kor, amiben játszódnak. Míg a Szemtől szemben eseményei a jelenben történnek, addig a Közellenségek visszarepít 1933-ba. Ez az egyik ok, ami miatt moziban néztem meg az alkotást, ugyanis nagyon kedvelem ezt a korszakot, különösen akkor, ha gengszterekről van szó. És szerencsére nem kellett csalódnom a hangulat megteremtésében: a fegyverek, az autók, a ruhák, az épületek, vagyis minden stimmelt, de ez ma már minden további nélkül elvárható. Egy másik jelentős eltérés a rendező korábbi művéhez képest az, hogy itt a két főszereplőt más színészek alakítják, mint abban, ebből adódóan pedig a karakterek is máshogy kerültek megformálásra. Christian Bale-t már régóta kedvelem, Johnny Depp-pel kapcsolatban azonban fenntartásaim vannak. Azaz voltak egészen eddig. Ugyanis végképp meggyőzött azzal, amit ma láttam tőle a vásznon. Úgy hozta John Dillinger-t a gengszterfőnököt, hogy minden egyes gesztusa és megszólalása tetszett. Ez pedig azért fontos, mert Bale-nél lényegesen többet látható, itt ő a központi figura. Rajtuk kívül még Marion Cortillard-ot említem meg külön, akit utoljára Taxi-trilógiában láttam, és örültem, hogy ezúttal egy olyan szerepet kapott, ahol megmutathatta a tehetségét, mert az van neki.
Ami kicsit zavart a film nézése közben, az az volt, hogy az eleje szerintem egy kicsit unalmasra sikeredett és lassan indult be a cselekmény. Ezért volt jó a 143 perces játékidő, mert így sikerült felpörgetni a tempót és növelni a feszültséget. Az első egy órából csak a bankrablások tetszettek igazán, mert azok stílusokat voltak, és különben is szeretem az ilyen jeleneteket. Később azonban, ahogy telt az idő egyre jobban elragadott a film és egyre több esemény következett, ami az emlékezetes kategóriába illik. Ilyen volt például a lövöldözés az erdőben vagy Dillinger látogatása a nyomozóhivatalban vagy akár az izgalmas tetőpont.
Így utólag visszagondolva tehát jó alkotásról van szó és nem bántam meg, hogy elmentem rá moziba. Valószínűleg itthon többször is megnézem majd, de azért nem fogok túlságosan sietni az ismétléssel. Aki viszont szereti a század eleji gengsztertörténeteket, vagy szeretne egy a Szemtől szembenhez hasonló filmet látni, csak más környezetben, az nyugodtan vegyen jegyet Micheal Mann új művére, mert szerintem nem fog benne csalódni, hiszen a film hozza azt, amit az előzetes alapján várni lehet. Értékelés: 84%
-dzsolt7-
Chev Chelios visszatért, és ezt pontosan úgy tette, ahogy kell. Lezuhant egy helikopterből, csattant a betonon, de túlélte. Összekaparták, elrabolták és miközben aludt 3 hónapot kicserélték a szívét egy árammal működő ideiglenes példányra. Aztán amikor ki akarják herélni, felpattan, elintéz pár gonoszt, és ezzel kezdetét veszi az őrület.
Nem mostanában láttam már az első részt, és nincs is kedvem most újranézni, de úgy tűnik, mintha a folytatás minden tekintetben egy kicsit több lenne annál. Betegebb poénok, valamivel nagyobb pörgés, még nyilvánosabb szex Amy Smart-al stb. Persze a folyamatos rohanás itt is megmarad, de nem az adrenalin szint magasan tartása a cél (legfeljebb a nézőkben), hanem a műszív ellátása árammal. Chev pedig mindent megtesz ezért, ha kell, akkor sokkolóból, vagy akár elektromos nyakörvből, de mindenképpen megszerzi a szükséges szuflát. Ha pedig egyszer felpörög, akkor nem egyszerű dolog megállítani. Még akkor sem, ha egyszerre kerül szembe az előző részből ismerős mexikóiakkal, valamint a kínaiakkal, akiknek a főnöke a híres Chelios-szív új tulajdonosa.
Talán ennél a műnél furcsa ilyet kijelenteni, de akkor is megteszem: Jason Statham játéka tökéletes volt. Nem kellett az érzelmek széles skáláját megjelenítenie, az tény, de a bekattant, bosszúszomjas bérgyilkos szerepét profin alakította, és hiába egyszerű a karakter, én akkor sem hiszem, hogy ezt mindenki utána tudná csinálni. De a dicséret nem csak neki jár, hanem a Neveldine-Taylor párosnak is, akik a forgatókönyvet írták és a filmet rendezték. Szerintem simán sikerült tartaniuk a színvonalat, és annak ellenére, hogy felbukkanak az első részből ismert szereplők és az alapséma is ugyanaz (rohanj vagy meghalsz), a Crank 2. mégsem tekinthető önismétlésnek. Vannak itt bőven új ötletek, és bízom benne, hogy egy esetleges harmadik részre is maradtak még. Ez alkalommal például már Chev gyerekkorába is betekinthettünk, ami egész érdekesre sikerült. Egy drámánál talán erre írnám azt, hogy tovább árnyalta a karakter jellemvonásait, de itt ez a jelenet egyszerűen csak vicces volt, amit ebben az esetben sokkal többre értékeltem.
Az egyetlen hiány, ami egy akciófilmkedvelőben kialakulhat az alkotás kapcsán az az, hogy nincsenek benne igazán látványos részek. Szerintem azonban ennél a műnél sokkal fontosabb az őrült pörgés és a villámgyors tempó, így nincs igazán idő arra, hogy a kamera sokáig időzzön egyhelyben és jól megnézhessünk egy jelenetet. A folyamatosan változó kép pedig hozzátesz a hangulathoz és egy kicsit a nézőnek is átad a rohanási kényszerből. Kíváncsi vagyok, hogy az emberek többségének mihez lenne leginkább kedve miután kijött a filmről – gondolom nem a nyugodt meditáláshoz. A Crank 2. tehát egy erősen ajánlott akciómozi, ami az első rész ismerete nélkül is élvezhető, de azért az is pótolandó, mert szintén jó. Ritkán vagyok így vele, de ebből tényleg várom a folytatást. Értékelés: 80%
-dzsolt7-
