Nem igazán szeretem az misztikus, szellemekkel ijesztgető filmeket, de a nagy hírverés hatására mégis megnéztem a Paranormal Activity-t, és azt kell mondanom nagyon megérte. Kezdem azzal, ami ennél a műfajnál talán a legfontosabb: hosszú idő után az első olyan mű, aminek sikerült elérnie, hogy féljek.
Pedig igazából semmi újat nem mutat, mindössze a már bejáratott eszközöket használja jól: áldokumentarista stílus, kézikamera, „veled is megtörténhet”-típusú sztori. Ez utóbbi lényegében abból áll, hogy röviddel a beköltözésük után Katie furcsa hangokat hall, és úgy érzi, valami nincs rendben a házban. Ezért párja, Micah vesz egy kamerát és felszereli a hálószobában, hogy rögzítsék, mi történik éjszaka. A nézők pedig végig csak azt látják, amit a kamera mutat, ezért több eseményre is legfeljebb hangok alapján lehet következtetni. Így sikerül Oren Peli-nek, az hogy szinte teljesen vér nélkül is izgalmas legyen a film. Egyébként az egész alkotás az ő nevéhez fűződik: ő rendezte, ő írta a forgatókönyvet, ő vágta és még producerként is kivette a részét a munkából. Figyelembe véve, hogy ez az első filmje, egyáltalán nem kezdi rosszul a pályafutását.
Amivel a film leginkább hatást gyakorolt rám, az a szereplők tehetetlensége volt. Egy hús-vér ellenfélel szemben – akármilyen erős is az – lehet védekezni, de más a helyzet egy megfoghatatlan démon esetében. Beleképzeltem magam a helyükbe, és feszengtem attól, hogy erre a problémára egyszerűen nincs megoldás, ez pedig paradox módon jó érzés volt. Illetve az a régi trükk is érvényesül, hogy sokszor érdekesebb és izgalmasabb egy történés, ha nem látjuk azt.
Nem azt mondom, hogy klasszikus született, vagy, hogy napokig a hatása alatt álltam, de 86 percre teljesen kikapcsolt, valamelyest félelmet keltett bennem, és szerintem az utóbbi évek thrillerei, horrorai között simán megállja a helyét. Értékelés 78%, elég negatív előítéletekkel álltam a filmhez, de igazán kellemesen csalódtam benne.
-dzsolt7-