Ebben az igaz történeten alapuló filmben egy hegymászó keze beszorul egy elszigetelt kanyonban, és 127 órán keresztül nem tud kiszabadulni onnan. Ezen információk ismeretében bárkiben jogosan merülhet fel a kérdés: akkor most azt kell nézni közel kilencven percen keresztül, hogy a főszereplő valami szűk helyen szenved? A válasz: igen, de ez így nagyon rendben van.
A rövid bevezető szakasz után valóban végig az látható, ahogy James Franco próbál megoldást találni a szó szerint szorult helyzetére, azonban ez egyáltalán nem unalmas. Hiába minimális a helyszínek és a kerekterek száma, az alkotás mégis végig fenn tudja tartani az érdeklődést, ennek az eléréséhez pedig mindenki hozzátett valamit. A zene, az operatőri munka, a vágások, a forgatókönyv, a rendezés és persze a remek színészi játék mind-mind elősegítették azt, hogy ebből az alapvetően egyszerű történetből egy emlékezetes filmadaptáció készülhessen. Engem viszont mindezeken túl az fogott meg leginkább, hogy fogalmam sincs mikor éreztem utoljára ennyire együtt egy szereplővel, mint a szerencsétlenül járt Aron Ralston-nal. Az első, könnyed negyed óra tökéletesen jó volt arra, hogy megkedveljem, közel kerüljön hozzám, ennek köszönhetően pedig később már én is átérezzem minden fájdalmát és szenvedését. Ehhez a jól eltalált arányok mellett szükség volt Franco pazar alakítására is. Mivel szinte végig ő van a képernyőn, hatalmas felelősség hárul rá, de hibátlanul oldja meg a feladatát. Utoljára az Ananász Expressz-ben láttam betépett dealer-ként, és nem gondoltam volna, hogy egy komolyabb, drámaibb szerepre is tökéletesen alkalmas.
