Lehet, hogy Shane Black nem tartozik a legismertebb filmesek közé, mégis sok könnyed szórakozás köszönhető neki. Tőle származik több Halálos fegyver-rész, illetve Az utolsó cserkész című klasszikus alkotás forgatókönyve is. Már ezekből is látszik, hogy nem az élet értelmét kutatja a műveiben, mindössze igazán emlékezetes vígjátékok alapját írja meg. 2005-ben azonban emellett a rendezői szerepet is magára vállalva elkészítette a Durr, durr és csókot.
Első nézésre leginkább a rendhagyó és zseniális narráció fogott meg a filmben, mert előtte nemigen találkoztam még hasonlóval. Az oké, hogy a narrátor a főszereplő, nem is ebben van a lényeg, hanem abban, hogy gyakran kiszól a nézőkhöz, utal más filmekre és öniróniától sem mentes, például felhívja a figyelmet az alkotás kliséire. Ehhez hozzátartozik az is, hogy Robert Downey Jr. egyszerűen parádézik a szerepében, nagyon megy neki. Szinte már jutalomjátéknak tekinthető számára a hollywood-i közegbe kerülő piti tolvaj, Harry Lockhart alakításának lehetősége, hiszen végig kellően vicces tud lenni, és szemmel láthatóan élvezi, amit csinál. De Val Kilmer is jól játssza a Harry társául szegődő meleg magánnyomozót. Ezekhez az teljesítményekhez azonban erősen hozzájárul a remek forgatókönyv is, ami rengeteg idézhető beszólást, és szellemes, vicces párbeszédet tartalmaz. Ezek garantálják a film szavatosságát, ugyanis a poénok nagy része nem csak első alkalommal szórakoztató, sőt akkor talán még túl sűrűnek is tűnhet az alkotás, mert egy humoros mondatot rögtön követ egy olyan, ami a nyomozás szempontjából fontos.
Igen, nyomoznak is, szóval a vígjáték mellé kapunk egy egészen érdekes és jól kitalált krimiszálat. Nem túl bonyolult, mégis tökéletesen betölti a szerepét. Egyrészt van egy központi cselekményváz, ami összeköti egymással a vicces, laza jeleneteket, másrészt a legtöbb néző úgyis szeret találgatni a gyilkos kilétét illetően. A végén persze minden kiderül, az ügy lezárul, megkapjuk a finálét, de azt sem átlagos módon.
