Néhány mellényúlás után (pl.: Éli könyve, Végítélet – utóbbiról még nem is írtam) végre újra egy igazán jó poszt-apokaliptikus filmet láttam, ami feledtetni tudta velem az előző csalódásokat. Cormac McCarthy (ő írta a Nem vénnek való vidék alapjául szolgáló regényt is) művéből ismét komoly, elgondolkodtató alkotás született.
Az alaptörténet persze itt is a megszokott: egy katasztrófa utáni sivár világban követhetjük a túlélőket. Csakhogy ez nem akciófilm, hanem dráma. A készítők nem akartak egy újabb Mad Max-klónt létrehozni, és Viggo Mortensen sem egy macsó napszemüveges hős, aki ötösével írtja a gonoszokat. Ő inkább egy egyszerű, megfáradt apa, aki mindent megtesz azért, hogy a fiát biztonságban tudhassa. Ha teheti, kerüli a konfliktusokat, nem bocsátkozik látványos tűzharcokba sem, ehelyett inkább az arckifejezése az, ami látványosnak nevezhető. Látszik rajta a szenvedés, az éhezés, és a mindennapos, túlélésért folytatott harc nyoma. Azonban még így is sikerül ragaszkodnia az elveihez, és jónak maradnia. A fiát is erre próbálja tanítani, ezért aztán többször is többé-kevésbé sablonos életbölcsességek hangzanak el, de ez még mindig nagyságrendekkel emészthetőbb, mint amit az Éli könyve esetében a hitről összehordtak.
Ezt a filmet sokkal hitelesebbnek éreztem. A néző itt betekintést nyer az író kíméletlen víziójába, amelyben az látható, hogy egy világméretű katasztrófa (és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy mi okozta) miként változtat meg mindent. Eltűnnek az állatok, mindenfelé kihalt lesz a táj (ezt nagyon jól szemlélteti a fakó, szürkés színek használata), a legdrasztikusabb változás azonban mégis az emberek természetében következik be. Ez főként a negatív karaktereknél figyelhető meg, akik az eddig megszokottal ellentétben nem építették fel a saját kis birodalmukat a semmi közepén, hanem kétségbeesetten, mindent eszközt felhasználva küzdenek még pár nap életért, és a kannibalizmustól sem riadnak vissza.
Egy ilyen világban pedig nincs helye az idillnek. A főhős múltját bemutató flashback-ek is csak a kontrasztot növelik, azokhoz képest még siralmasabb a helyzet. Mégis mennek előre, folytatják az útjukat, hiszen valamit tenniük kell. Dél felé tartanak, hogy elérjék az óceánt, de az apa valószínűleg tudja, hogy ott sem jobb a helyzet. Egy cél azonban mindig kell, és a cselekmény szempontjából sem jön rosszul. Nincs pörgés, egyenletes, lassú tempóban halad a történet, mégsem éreztem unalmasnak. Talán éppen a komor, nyomasztó hangulat volt az, ami megfogott, és közel két órán át lekötött. Féltem is, hogy a végén majd valami nagy összecsapással elrontják az élményt, de aztán mégsem így lett. Egyedül a fiú (Kodi Smit-McPhee) játéka volt zavaró néhány jelenetben, illetve a befejezés valószerűtlensége. Viszont a konkurenciát tekintve John Hillcoat meghatározó filmet tett le az asztalra, poszt-apokaliptikus témában pedig az utóbbi évek legjobbját. Értékelés: 92%, ha lesz időm, akkor igyekszem majd elolvasni a könyvet is.
Ui.: az előzetes elég félrevezető, mert összesen nincs annyi akció a filmben, mint amennyit az sejtet, és a katasztrófa bemutatása is ki lett vágva utólag.
-dzsolt7-
