Gondoltam megnézem és írok róla, még mielőtt esetleg megszórják Oscarral. És akárcsak tavaly a Nem vénnek való vidék esetében, valamennyire most is szembe kell mennem a közvéleménnyel. Pontosabban azzal a részével, amely isteníti a filmet. Azt én is elismerem, hogy jó volt, tetszett is, de lehet, hogy nekem ez „egyszernézős” alkotás marad. Egyszerűen nem találtam benne semmi pluszt, amiért érdemes lenne megismételnem.

Az alaphelyzet azért mindenesetre ötletes: Jamal (Dev Patel alakítja, aki a Skins-ből lehet ismerős) az indiai Legyen Ön is milliomosban az utolsó kérdés előtt áll, amikor az adás befejeződik. A stúdióból kilépve letartóztatják, és csalással vádolják, mert a rendőrség elképzelhetetlennek tartja, hogy egy gettóból származó fiú pusztán a tudásával eljusson oda, ahova eddig még senkinek sem sikerült. Jamal kihallgatása közben kiderül, hogy minden kérdésre életének egy részlete segítségével tudja a választ, és ahogy ezeket elmeséli, a flashback-epizódokon keresztül mi is megismerjük a fiú történetét.

Ezen kívül tetszett még a zene is, illetve a film első felében megjelenő angol feliratok megoldása. Jól nézett ki, hogy nem alulra lettek kiírva, hanem beleépültek a képbe. Aztán a szereplők hirtelen megtanultak angolul és ezekre már nem volt szükség. Arról, nincs szó, hogy hogyan sajátították el a nyelvet, de nem bántam, mert még így is túl hosszúnak éreztem a játékidőt. Körülbelül a közepénél egyértelműen unatkoztam, persze lehet, hogy ezzel más nem lesz így, engem azonban nem kötött le, hogy a gettóban élők szenvedését nézzem. Nem azzal volt bajom, hogy szomorú a történet, – hiszen így reális – hanem azzal, hogy több helyen kissé vontatottak voltak a jelenetek. Szerencsére ez a végére elmúlt, és a befejezést már újra teljes érdeklődéssel figyeltem. Ebben az esetben még a happy end-et is jogosnak éreztem, hiszen azok után, amin Jamal keresztülment, igazán kijárt neki egy kis boldogság. Másrészt így megkönnyebbülten feküdtem le aludni a film után. Mert hiába nem hagyott bennem maradandó nyomot, az azért sikerült sikerült elérnie Danny Boyle-nak, a rendezőnek, hogy szorítsak a főszereplőért, és a lehetőségekhez mérten átérezzem sorsát. Talán ez tetszett a műben a legjobban, ez mentette meg. Mert mit ér egy dráma, ha nem tudjuk sajnálni a szereplőket, ha nem tudunk aggódni értük?

Így végül egyszerre csalódottan és elégedetten gondolok a Gettó milliomosra, mert többet vártam ugyan, de azért ez sem volt rossz, egyáltalán nem. Konkrét értékelésként pedig 79%-ot kap, hiszen egyszer még az unalmas részekkel együtt is kellemes élmény volt. Hamarosan kiderül, hogy az akadémiai tagok mit gondolnak róla…
-dzsolt7-