Simon Pegg neve egy stáblistán még akkor is jót jelent számomra, ha az utolsó filmje nem igazán nyűgözött le. A Fatboy -nál ez mindenképpen jobb volt, de még mindig nem sikerült elérni a Haláli Hullák Hajnala vagy a Vaskabátok szintjét.
Pegg itt egy feltörekvő újságírót alakít, aki igyekszik bejutni a sztároktól hemzsegő partikra, aztán mindenről ironikusan és őszintén beszámolni az olvasóknak. Aztán bekerül a Sharps magazinhoz, és hirtelen megváltoznak a szabályok: arról kell írni, és főként azt kell írni, amit mondanak Ez kezdetben nem tetszik Sidney Youngnak (ez Simon neve a filmben), de később beszáll a játékba részben, hogy előreléphessen a munkájában, részben mert le akar feküdni Sophie Maes-al (Megan Fox).
Ahogy a sztori előrehaladtával Sidney változott, úgy lett gyengébb és egyre tipikusabb a film. Az elején még jókat nevettem, és Pegg-hez jobban is illettek azok a tahó, szerencsétlen poénok. Volt néhány jelenet, amikor úgy éreztem, mintha újra Shaunt látnám a Haláli hullákból. Ha végig megmaradt volna az a stílus, akkor talán ez a mű is a kedvenc vígjátékaim közé tartozna. Így azonban a végére kicsit szenvedőssé vált. Az azért pozitívumnak tekinthető, hogy a film egészen jól mutatja be a média működését. Ezzel csak az volt a bajom, hogy mindezt eddig is tudtam, a poénok viszont nagyon hiányoztak.
Színészi alakítások szempontjából gyakorlatilag csak Simon Pegg-el és Kirsten Dunst-al érdemes foglalkozni. Ők viszont jól végezték a dolgukat, mindkettejük játéka tetszett. Rövid ideig feltűnt még két szereplő a The IT Crowd-ból és Thandie Newton is.
Végülis nem rossz vígjáték ez, és Pegg stílusa is érződik benne, főleg az elején. Külön pirospont, hogy amikor a „csaj” romantikus zenét kér, feltesz egy Motörhead lemezt és még eszeveszettül léggitározik is rá. Persze ezzel együtt sem lesz kult a How to Lose Friends and Alienate People, de azért egyszeri szórakozásnak teljesen megfelel. Volt benne pár poén, amin még én is hangosan felnevettem, pedig ez nálam elég ritka. Összértékelésként 77%-ot kap.
-dzsolt7-
