A hatalmas és még mindig egyre csak növekvő Alkonyat-mánia miatt, sikerült rávennem magam a film megnézésére, hogy véleményt alkothassak róla. A továbbiakban ezt lehet majd olvasni, de megszállott rajongóknak nem igazán ajánlom, ugyanis nem nagyon fog nekik tetszeni, mivel nekem meg a mű nem tetszett.
Tényleg megpróbáltam optimistán hozzáállni és egyszerűen csak élvezni, de rá kellett jönnöm, hogy mindössze egy óriási sablonról van szó, néhány elenyésző elemmel, amik némi bizalomra adnak okot. A könyvet, amelyből az alkotás készült ugyan nem olvastam, de a sztori alapján van egy elméletem az elkészülésére: Stephenie Meyer megírt egy tipikus romantikus történetet, amiben a frissen a városba érkezett lány és a különc, zárkózott fiú egymásra találnak. Aztán rájött, hogy ez mellőz minden eredetiséget, és még a karakterek sem túl jók, de támadt egy új ötlete, miszerint a fiú legyen vámpír. Nézőpont kérdése, de szerintem sokkal eredetibb így sem lett, főleg ha a hasonló típusú, mégis egyértelműen jobb Engedj be!-hez viszonyítom. Ezt az összevetést pedig nem tudom, és nem is akarom elkerülni, mert a svéd film a bizonyíték arra, hogy egy hasonló alapból sokkal többet is ki lehet hozni ennél.
Egyébként érdekes, hogy pont az tetszett legkevésbé az Alkonyatban, ami újítás, vagyis a vegetáriánus vámpírok. Értem én, hogy az írónő próbált valami saját gondolatot is tenni a könyvbe, de ezzel a lépéssel a vérszívók teljes mítoszát alázza porig. A vámpír szóról az emberek többségének egy emberi vérrel táplálkozó lény jut eszébe. Persze az itteni jóságos egyedek mindössze állatokból nyerik ki vörös csemegéjüket. Még jó, hogy nem paradicsomból! Ehhez képest a napfényben csillogó bőrük még egészen elfogadható.
És most ideje felsorolnom a néhány dolgot, amik tetszettek a műben. Nem ért még véget a negatívumok sora, de úgy gondoltam megszakítom a vádbeszédet pár dicsérő sorral. Az operatőri munka például teljesen rendben volt, főleg az erdei, kékesszürkés színvilágú jeleneteknél, amiknek volt egy kellemesen hideg hangulata. Emellett a zenék többsége is tetszett, jól sikerült a válogatás. Harmadik pozitív elemként pedig a baseball-os jelenetet emelném ki, mert az tényleg kellően pörgős és látványos lett. Reméltem is, hogy onnantól majd végre beindul a film, de nem. Rögtön ezután megérkeztek az igazi vámpírok és velük együtt az egyik legbutább jelenet, amelyben a szembenálló felek pucsítva keménykednek. De ezt még elnéztem volna, ha utána legalább látok egy rendes akciót befejezésként. Persze ez sem jött össze. A három üldözőből egy kiszállt, egy egyszerűen csak eltűnt, a harmadikkal folytatott összecsapás pedig rövid és kidolgozatlan volt, nem is beszélve arról, hogy a megölése közben a kamera a vérző lábú, szenvedő Bella-t mutatta. Azért nem annyira jó színésznő, hogy őt nézzem a lényeg helyett.
A színészi alakításokról egyébként nem tudok különösen rosszat mondani, inkább a karaktereket éreztem rosszul kitaláltnak. Bella például már kezdetben kisebb ellentmondásba kerül: megszólja, hogy csak egy fürdőszoba van az apja házában, viszont a régi autónak, amit ajándékba kap, nagyon örül. Ez alapján nem tudtam eldönteni, hogy egy városi kényeskedőről vagy pedig egy egyszerű lányról van-e szó. De neki a Google-s keresései is érdekesek voltak. Még szerencse, hogy filmről van szó, mert a való életben nem sok infót talált volna.
Összességében nem értem, miért pont ez a könyv és a mozis feldolgozása lettek ennyire felkapva, hiszen rengeteg ilyen középszerű, klisés, „összeollózott” művel lehet találkozni. Az viszont mentéségére szóljon, hogy nem tettek bele minden lehetséges sablont, és az összes hibájával együtt is előrelépés Catherine Hardwicke rendezőnő életművében a Tizenháromhoz képest. 59%-ra értékelem, mégis valószínű, hogy Dakota Fanning miatt meg fogom nézni a következő részt is.
-dzsolt7-
