Szabó Simon. Ez a név talán sokaknak nem mond semmit, de akik látták a Moszkva teret, azok biztosan emlékeznek a szerethetően tahó Rojálra és arra a bizonyos nagyimrés mondatra. Most viszont elkészítette az első saját filmjét, ami szintén a budapesti fiatalok mindennapjait mutatja be.
Az elmesélt esetek mind az életből vett sablonok, és a fiatal néző valamelyikben szinte biztosan magára vagy valamelyik ismerősére ismer. Megjelenik a vásznon többek között leszbikus szerelmespár, alkotói válságot élő író, kezdő DJ és szétmenő vagy éppen egymásra találó pár is. A teljes realizmus pedig mindenhol jelen van. Ezt erősíti a színészek játéka is, amitől féltem egy kicsit, de mindössze pár jelenetnél éreztem gyengének, illetve a rángatózó kézikamera, amit gondolom sokan szidnak majd, de nekem mégis tetszett, főleg a lány futásának felvételénél. Néha azt éreztem, mintha egy valóságshow-t vetítenének, de mindenképpen az igényesebb fajtából. Unalomnak pedig részemről nyoma sem volt. Ahogy követtem az eseményeket, teljesen megszűnt az időérzékem és nem is sejtettem, hogy mikor lesz vége. Persze ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy moziban néztem, de akkor is örültem, mert ezt nálam mostanában kevés alkotásnak sikerül elérnie.
Annak ellenére, hogy eddig csak jókat írtam a Papírrepülőkről, mégsem ajánlanám mindenkinek. Ez egy tipikus rétegfilm, amit valószínűleg csak egy meghatározott korosztály fog igazán élvezni, nagyjából azok, akikről szól. Azt is hozzá kell tennem, hogy engem igazából nem is maga a film fogott meg, hanem az életérzés, amit közvetít. Szabó Simonnak azonban mindenképpen jár a dicséret, hiszen már elsőre igényes művet tett le az asztalra, ahol a forgatókönyv megírása és a rendezés mellett a szerintem legjobb színészi játék is az ő nevével fűződik. Ő is elkezdte hajtogatni a saját papírrepülőjét. Csak így tovább! 71%
-dzsolt7-
